Van, amikor nem is maga a helyzet az igazán ismerős, hanem az érzés. „Mindig én alkalmazkodom. Megint nem mondtam nemet, túl sokat vállaltam. Mindig olyan ember mellett kötök ki, akinek az igényei fontosabbak lettek az enyémeknél. Megint azt érzem, hogy bármit teszek, nem vagyok elég jó.”

Ilyenkor könnyű arra a következtetésre jutni, hogy egyszerűen rosszul választunk. Pedig sokszor nem tudatos döntés vezet bennünket ugyanoda. Gyermekkorunk során rengeteg tapasztalatot szerzünk arról, hogyan működik a világ, milyenek a kapcsolataink, mit várhatunk másoktól — és arról is, hogy milyennek kell lennünk ahhoz, hogy elfogadjanak, szeressenek, vagy biztonságban legyünk. Ezekből a tapasztalatokból alakulnak ki a belső mintáink.

Lehet, hogy valaki nagyon korán megtanulta: akkor kap elismerést, ha jól teljesít. Felnőttként talán már senki sem várja tőle a tökéletességet — ő mégis képtelen megelégedni azzal, ami egyszerűen csak „elég jó”. Más azt tanulta meg, hogy jobb alkalmazkodni, mint konfliktust vállalni. Évtizedekkel később is igent mondhat másoknak, pedig belül már rég nemet érez.

Ezek a működések nem azért térnek vissza, mert „valami baj van velünk”. Sok közülük valamikor egy teljesen érthető alkalmazkodási stratégia volt. Csakhogy ami egy korábbi élethelyzetben megvédett, nem biztos, hogy ma is szolgál minket.

Az önismeret egyik legfontosabb pillanata nem az, amikor végre tudjuk, mit kellene másképp csinálnunk. Hanem az, amikor először észrevesszük: „újra és újra ugyanazt csinálom”.

Mert amit már felismerünk működés közben, ahhoz másképp kezdünk viszonyulni. És egyszer csak megjelenik egy apró rés az automatikus reakció és a válaszunk között.

Ez a rés pedig már nem más, mint a választás lehetősége.